A végtelen térben végtelen számú csillag van szétszórva. Valójában minden csillag egy-egy Nap, és csak azért tűnnek halovány fénypontoknak – ha egyáltalán látszanak – , mivel óriási messzeségben vannak. Minden csillag körül bolygók keringenek s legalább ezek némelyikén értelmes lények laknak.
Nicolaus Cusanus (1401-1464)
Kővári György Márió vagyok. 1997 őszén kezdtem írni a sci-fi-regényemet, melynek a Star Siblings címet adtam. Ezen az oldalon bemutatom, hogyan találtam ki a történetet és szereplőket, mik inspiráltak, mik azok a gondolatok, melyeket szerettem volna megjeleníteni, és hogy mennyiben változott az iromány az évek során.
Premissza:
Egy fiatal férfi régóta keresi a húgát, aki csecsemőként került el a szülőbolygójukról, melyet egy kegyetlen, hódító faj igázott le – és bár a testvérek idővel egymásra találnak, közös kalandjuk az után kezdődik, amikor kiderül, hogy a lány otthonát ugyanaz a veszély fenyegeti, ami annak idején elpusztította a régit.
1992 óta olvasok Star Wars-regényeket, egy idő után pedig azon kezdtem töprengeni, hogy talán én is tudnék hasonlót írni. Ekkor már túl voltam egy képregény megírásán, ill. néhány zsenge, soha be nem fejezett történet-kezdeményen, a sci-fit is kedveltem, ezért egyre jobban motoszkált bennem a vágy, hogy én is írjak valamit, hiszen – ahogy akkor naivan gondoltam – ha Timothy Zahn vagy Kevin J. Anderson képes ilyesmire, akkor én is.
Természetesen nem akartam Star Wars-plágiumot, hanem valami újat próbáltam kitalálni, noha nyilván megkerülhetetlen hatással voltak rám a messzi, messzi galaxisról szóló regények.
Már a legelején eldöntöttem, hogy az én világomban nem lesznek robotok. Amennyire lehetett, „földhözragadtabbá” akartam tenni a történetet, miközben megtartom a kedvenc fantasztikus motívumaimat, ugyanakkor arra is törekedtem, hogy a cselekmény és szereplők ne legyenek alárendelve ezeknek. A sztori fontosabb, mint a környezet, amelyben játszódik.
Ekkoriban olvastam először Isaac Asimov A robbanó Napok című könyvét, amelyben ez az idézet szerepel Nicolaus Cusanustól. A reneszánsz polihisztor tudós kijelentése mögött húzódó, saját korát messze meghaladó gondolatiság annyira megragadta a képzeletemet, hogy ezt választottam regényem mottójául.
A tudomány által észlelhető univerzum emberi ésszel felfoghatatlan méretű, ezért szerintem lehetetlen, hogy kizárólag a Földön létezzen intelligens élet – akár a múltban, akár ebben a pillanatban.
Frank Drake asztrofizikus és csillagász 1960-ban dolgozta ki híres egyenletét, mely megadja egy adott csillagközi térrészben levő, egymással kommunikálni képes civilizációk számát. Noha az egyenletbe behelyettesíthető számok csupán becslések és a végén is csak egy becsült szám – 10 – jön ki, ha ezt kivetítjük a világegyetem többi galaxisára, a 10-ből hamar milliók, akár milliárdok válnak. Természetesen mindez csupán teória, sok körülötte a bizonytalanság, mégis elgondolkodtatja az ilyesmire fogékony, nyitott elmét.
Carl Sagan csillagász, író és tudományos ismeretterjesztő így fogalmazott:
Az univerzum óriási, ezért vétek lenne csak az emberekre elpazarolni.
Emiatt sem tartom valószínűnek, hogy az élet mindössze egyetlen egyszer, egy átlagos csillag még átlagosabb bolygóján alakult ki. Mivel a fizika, kémia és biológia törvényei mindenütt egyformák, ugyanazok a folyamatok és véletlenek minden további nélkül előfordulhatnak és előfordulhattak máshol is, márpedig, ha valaminek van esélye megtörténni – pláne 14 milliárd év alatt –, akkor az előbb-utóbb meg is fog, hiszen elég idő telt el ahhoz, hogy az élet máshol is kialakuljon és virágozzon.
Az élet – legyen az bármilyen jellegű és formájú – valószínűleg az univerzum egyik legtermészetesebb jelensége, amely minden esetben fejlődésnek indul, amennyiben a feltételek ezt lehetővé teszik. Nekünk szerencsénk volt, miért ne lehetett volna másoknak is?
Ez az elképzelés volt a másik alapja annak, hogy saját regény írásába fogjak.